Házasság

"Nem kell márványpadló, sem gyémántnyakék, csak te kellesz!"

Nemrég sokadszorra újranéztük ezt a filmet, de ez az idézet nem csak azért került ide, mert akár ez is lehetett volna az esküvői meghívónkon, hanem mert a házasság hete és szívecskés Valentin nap volt nemrég.
A múlt szombatot egy házaspári csendesnapon, a most hétvégét pedig a lakásba bezárva, én betegen töltöttem. Mind a kettő formálta és formálhatja a házasságunkat. Szombaton inkább az elmélet volt, és az elhangzottak vagy igazak ránk (barátok is vagyunk, végül is abból lettünk házaspár), vagy inkább a munkahelyemen érzem fontosabbnak és nagyobb problémának (konfliktuskerülés). Most hétvégén inkább a gyakorlat volt terítéken: mit kezdünk egymással 2 napra bezárva 30 m2-re? És hogyan éljük meg mindezt?
Férj nagyon jól, nekem van még mit fejlődnöm...
Kaptam teát, gyógyszert, reggelit, épp csak el kellett indítanom a mosást, a mosogatóban nem állt halomban a mosatlan. Szóval gondoskodtak rólam, ez nagyon jól esett! Hogy mennyire tudtam mindezt kifejezni, nem tudom.
Aztán tevékenykedtünk közösen is: fejtettünk rejtvényt, társasoztunk, beszélgettünk. Eközben azonban sikerült néhányszor beszólnom Férjnek, amit nem kellett volna...Úgyhogy kicsit tudatosabbnak kell lennem:

• betartani az ígéreteket
• jobban odafigyelni Férjre
• megkérdezni mindig, hogy mi van vele
• nem akarni megoldani a problémákat, amikről mesél
• elrámolni a cuccaimat
• kifejezni, hogy szeretem
• gondolkodni a beszéd előtt
• nem természetesnek venni, ami annak tűnik

De leginkább az volt és van bennem mostanában, hogy mennyire hálás vagyok, hogy együtt vagyunk, hogy már csak jó sztoriként emlegetem azt a pillanatot, mikor az első randinkon zuhogó esőben próbálok telefonálni Férjnek, vagy valakit keresni a Margitszigeten, aki látta. A másik gondolat ami ezzel kapcsolatban nem hagy nyugodni az a bizonytalanság, ami a kapcsolatokról él az emberekben. Én sem tudtam hogy működnek ezek a dolgok, van amit jól el is rontottam akkor, kellett idő, amíg feldolgoztam hogy együtt vagyunk, megtanultam másként szervezni az életem, hiszen már nem csak önmagamra kellett tekintettel lennem. Mindezt egy ismerős kérdései kapcsán (mi volt az, hogy összejöttünk? mindig ilyen közvetlenek voltunk egymással? honnan tudtuk, hogy ő?).

Tél végi nass

a kandírozott-fahéjas dió, ami hétfő este készült először, de nem utoljára!
Theia blogján olvastam a receptet, aztán az otthoni dióból rögtön készül egy dupla adag, aminek pusztításába Férj rögtön bele is fogott.

 A lényeg (az alaprecept):

• végy 10 dkg diót/mandulát/mogyorót - épp mi van és pirítsd meg serpenyőben
• tégy egy fazékba 0,5 dl vizet, amibe belekeversz 8 dkg cukrot és 1 cs. vaníliás cukrot, valamint 1 kiskanál fahéjat
• ha felolvadt a cukor beleöntöd a megpirított magvakat a cukorszirupba, és folyamatos kevergetés mellett elpárologtatod belőle a vizet
• addig kell kavarni, amíg a cukor olyan zsemlemorzsaszerű állagot vesz fel, és megjelenik a magvak felszínén
• a cukros magvakat sütőpapírra öntve kész is van, és már csak a kihűlésre kell várni

A recept azt írja, hogy a sütőpapíron válasszuk szét a magvakat, de egyáltalán nem ragadtak össze, így erre nem volt szükség, ez tetszett! Lehet, hogy a narancshéjakat is megpróbálom majd így kandírozni.
Nagyon finom lett! Aki nem szereti a fahéjat, sima cukorral is jó lehet, de kakaóporral is el tudnám képzelni.
Mi már túl vagyunk az esküvőn, ahol akár köszönőajándéknak is jó lehet (ha vki szereti az ilyet), de szerintem pohárba, kis üvegbe, celofánba csomagolva gasztroajándékként biztosan készül még belőle nálunk.

Vasárnap

Utálom a vasárnapot! - fakad ki Laura Ingalls, mire édesapja egy mesét mond a nagyapjáról:

„Amikor Nagyapó még kisfiú volt, Laura, a vasárnap nem vasárnap reggel kezdődött, mint most, hanem szombat este, amikor a nap lenyugodott. Akkor mindenki abbahagyta a munkát, a játékot.
Ünnepélyes volt a vacsora. Utána Nagyapó édesapja felolvasott egy verset a Bibliából, és mindenki némán, mozdulatlanul hallgatta. Aztán mindnyájan letérdeltek és édesapjuk hosszú imádságot mondott. Amikor elhangzott az – Ámen! -, felkeltek, ki-ki fogott egy gyertyát, ment lefeküdni. Egyenesen ágyba bújtak, nem volt játék, kacagás, de még beszélgetés sem.
Másnap hideg reggelit kaptak, mert vasárnap főzni sem volt szabad. Utána ünneplőbe bújtak és elmentek a templomba. Gyalogszerrel, mert a lovakat befogni is munka – márpedig vasárnap nem volt szabad munkát végezni. Lassan, ünnepélyesen mentek, egyenesen maguk elé néztek. Nem volt szabad tréfálkozni, de még mosolyogni sem. Nagyapó és két testvére ment elöl, édesapjuk, édesanyjuk pedig mögöttük.
A templomban Nagyapónak meg a két bátyjának két teljes óra hosszat kellett nyugodtan ülnie és hallgatnia a prédikációt. Jóformán fészkelődni sem mertek a kemény padban. Még a lábukat sem merték lóbálni, sem a fejüket forgatni, hogy az ablakot, a falakat vagy a templom mennyezetét nézegessék. Mozdulatlanul kellett ülniük, és a szemüket egy pillanatra sem vehették le a prédikátorról.
Istentisztelet után lassan hazamentek. Beszélgethettek út közben, de csak halkan, és nem volt szabad mosolyogni sem. Otthon hideg ebédet ettek, amit előző nap főztek meg. És egész hosszú délután során egymás mellett ültek a lócán, és a katekizmust olvasgatták, míg csak le nem ment a nap és vele elmúlt a vasárnap. ...”

Végre!!
Szinte hallani a gyerekek megkönnyebbült sóhaját.
Nem tudom hogyan is kellene megtartani a vasárnapot, de hogy ebben a leírásban nem sok van a vasárnap valódi lényegéből, az ünnepből az biztos.
Nincs kialakult rendünk a vasárnapra: az egyetlen fix, hogy 17-re megyünk istentiszteletre. A többi spontán alakulni szokott: társasozás, teázás utána, esetleg múzeumozás előtte, vagy családi ebéd. Igyekszünk odafigyelni, hogy vasárnap van, de semmi szabály, vagy szokás nincs benne. Amíg ketten vagyunk ez szerintem nem baj, de ha majd többen leszünk, jó lenne valami fix rendet kialakítani. Még nem tudom, hogy ez pontosan miből is fog állni. Ehhez még bölcsességre van szükségem. De olyat szeretnék, ami után nem a végre felszabadult sóhaja hangzik el.

Nemezgolyók

Lifegő, csörgő nemezgolyók, azaz az új kedvenc fülbevalóm.

A karácsonyi kreatívról maradt néhány fülbevaló-akasztó, amiből én is kaptam, így a katalógusszekrény Félkész ékszerek fiókjában várakozó 2 nemezgolyóbis kikerülhetett onnan.
Egy jó-lesz-még-valamire drótdarabra ráhúztam mindkét nemezgolyót (nem volt egyszerű, kissé keményre gyúrtam a labdákat), egyforma hosszúra vágtam a drótdarabokat, aztán fogókkal kampóssá tettem a végüket, hogy ne csússzon le a drótról, és rá tudjam rögzíteni az akasztóra. Ezzel kész is lett egy új fülbevaló, ami könnyű, így egy hosszú nap végén sem bántja a fülemet, és viccesen lifeg-himbálódzik-csilingel a fülemben.
Mostanában megszerettem ugyanis a hosszabb drótdarab végén ülő füldíszeket. Ezeknél a golyóbisoknál még praktikus is, hogy lentebb, bőven a nyakamban himbálóznak, mivel így nem ütődnek nekem.

A blog hatása

Már egy ideje tervezem ezt a bejegyzést megírni, aztán a tegnapi nap eseményei felgyorsították ezt a folyamatot.
Úgyhogy, íme:
Megkaptam életem első blogdíját! Köszönöm, Ili!
És 4 kommentet kaptam 1 bejegyzéshez, ami rekord!

Azt tudtam, hogy pár ismerős olvassa a blogot, hiszen volt aki emlegette, anyukám pedig az alapján főzött, ami receptet felraktam, valamint kaptam tőle mérleg-hozzájárulást, mivel elege lett abból, hogy csak mérőedényem van, és lekváralapanyagokat bolti mérlegeken mérem le ;-) De ennél több nem nagyon volt, így a szülinapi nyereményjáték után megírtam az én-is-csak-halmozom-az-elektronikus-szemetet bejegyzést. Aztán nemrég lett még egy rendszeres olvasóm, akit eddig nem ismertem, most pedig a díj. Szóval, köszönöm!

[Hamarost eleget is teszek a feltételeknek, ígérem! És igyekszem nem egy hét alatt közzétenni egy bejegyzést, ami az átlagtempó mostanában...]